....:: néhány hete emanon, dj houseshoes és illa j budapesten járt egy fellépés erejéig. úgy hozta a sors, hogy sikerült egy rövid beszélgetés erejéig a közelébe férkőznöm dj exile-nak és aloe blacc-nek, az emanon két tagjának.
JG: Azt hiszem a magyar közönség nem ismer igazán titeket, mesélnétek egy kicsit gyerekkorotokról és arról, hogyan ismertétek meg egymást?
Exile: Orange megyében, Californiában nőttem fel. Egyedül műveltem a hiphopot, amíg nem talakoztam Aloéval ’94-ben. Volt egy haverja, akit mindenképpen szerepeltetni akartam az egyik mixtapemen, de ő állandóan egy másik MC-ről mesélt, akivel össze kéne állnom. Aztán egyik nap talalkoztunk a Denise-ben, én elkezdtem beatboxolni, ő meg rímelni rá, és azóta is együtt zenélünk.
JG: Mikor kezdtetek az Emanon név alatt zenélni, és egyáltalán mit jelent a név?
Exile: Az Emanon eleinte csak egy vizuális dolog volt, csak egy furcsa név, de vizuális jelentéstartalommal. Emanon egyébként No Name ha visszafelé olvasod. Igazából minket képvisel, ezek vagyunk mi. Az egyik jelentése, vagy legalábbis az egyik jelentése amit előszeretettel használok: no name, az egész nem rólunk szól, hanem a zenéről, a zene az, ami számít.
JG: A minap az Anon & On EP-teket hallgattam, és a What More Can I Say című dal különösen megfogott. Nagyon személyes hangvételű, ugyanakkor komoly, de valahol különös üzenete van. Úgy értem a dal szinte követeli a változást, de ezzel együtt nem helyezném a szokásos – ha használhatom gyüjtőfogalomként – protestáló dalok sorába. Aloe mesélnél kicsit erről a számról?
Aloe: A dal arról a frusztrációról szól, melyet a polgári mozgalmak miatt éreztem. Abban az időben amikor ezt a dalt írtam, nagyon sok barátom csatlakozott különböző mozgalmakhoz, melyek igazából kifejezetten passzívnak tűntek. Mert inább csak dumának tűnt az egész, rengeteg szócsépelés bármiféle cselekvés nélkül. Úgy tűnt mindenki csak összeül, a végtelenségig arról vitáznak, mit akarnak tenni, hogyan akarják megváltoztatni a dolgokat, és csak a dolgok állásáról nyavalyognak. De valójában senki nem csinált semmit. Úgyhogy azt gondoltam, a szarba az egésszel, én személy szerint inkább dalokat írok, élem az életemet, teszem a dolgomat ahogy tudom, ahelyett, hogy koptatnám a számat, hogy ezen meg azon a dolgon kéne vátoztatni. Ehelyett, ha lesz valaha valami változás, akkor én leszek az, aki ezt véghezviszi. Nem fogok csatlakozni egyetlen csoporthoz sem, csak azért, hogy lehessen egy hamis képem, melyben egy csoport tagja vagyok, mert ez az egész nem valós. Érzésem szerint nagyon sok ember csak azért csatlakozik ezekhez a csoportokhoz, hogy összegyűlhessenek és úgy érezhessék, van egy szövetség, egy közösség, ahol a változásról beszélgethetnek, de valójában csak ártanak ezzel az egésszel, mert senki nem csinál semmit.
De a változás fájdalmas folyamat. Te magad is elcsesződhetsz közben, rendőrök megverhetnek, börtönbe kerülhetsz vagy bármi. Nagyon sokan valójában nem veszik komolyan a változást. A dal arról szól, hogy vajon én magam mit tudok tenni, még ha egy olyan csapat tagja is vagyok, akik csak üldogélnek és dumálnak a változásról. Mit tudok én magam tenni, hogy bármi is megváltozzon? Annyit, hogy én magam változom. Így hát én csak magam miatt fogok aggódni. És ha mindenki így tenne, ha mindenki csak magán változtatna, meg lenne rá az esély, hogy a dolgok jobbra forduljanak.
JG: Lenne néhány kérdésem a The Waiting Room-ról, a debüt albumotokról. Azt szeretem benne igazán, hogy egy egésznek érzi az ember. Véleményem szerint manapság a hiphop-ban eltünőben van az egész album, mint koncepció. A legtöbb album nem több, mint egy CD-re összedobált dalok gyűjteménye.
Exile: Tudod, igazán vicces, de több dal is , amely az Anon & On EP-n volt eredetileg az albumon is szerepelt volna. Aztán végül az EP-ből egy kis gyűjtemény lett, ami minket, akkori képzettségünket és gondolatainkat képviselte. A dalok nagyon sokáig készültek és végül csak megjelentettük, bármiféle koncepció nélkül.
Aloe: De az albumot nem úgy raktuk össze, hogy csupán egyik szám a másik után, biztosak akartunk lenni benne, hogy vannak interlude-ok meg átvezetések. Mert azt akartuk, hogy amikor meghallgatod, úgy érezd, hogy nem akarod abbahagyni, már-már nem tudod abbahagyni, mert amikor az egyik számnak vége van, akkor egyszerűen beleúszik a következőbe, és mire az album végére érsz, olyan mintha túl korán lenne vége, és előlről akarod kezdeni. Vágod, amikor egy albumot összeraksz, egy teljes összefüggő munkát kéne összeraknod, úgy, mint amikor egyetlen számot készítesz. Mert amikor egy számot készítesz, nem úgy csinálod, hogy elkezded, aztán megállsz, hogy hopp itt a refrén, aztán kezded elölről, verszak, aztán megállsz, refrén. És egy album ugyanilyen, egy teljes történet, egyetlen történet egy darabban. Nem egy tv sorozat, „folyt. köv.” holnap; egy munkáról van szó, egy egybefüggő műalkotásról.
JG: Szóval az album egy nagy összefüggő zenemű, mégis szeretném kiemelni a The World Don’t Sing No More végén található skiccet, melyet George W. Bush beszédeiből vágtatok össze, gyakorlatilag egy új beszédet készítve, melyben többek között minden országot megfenyeget, hogy jobb lesz, ha sosem packáznak a Bush kormánnyal, és hogy 4 nukleáris robbanófejjel fogja megajándekozni Amerika összes gyermekét. Extra vicces lett szerintem a dolog, de ugyanakkor ilyesztően valósan hangzik...
Exile: Ha azt nézzük, hogy Bush mit művelt a világgal, a hazudozását, csak hogy elérje, amit el akar érni, úgy gondoltuk, megmutatjuk, ki is ő valójában. És ki lenne erre alkalmasabb, mint maga az elnök?
JG: Aloe, Shine Through című szóló lemezed a Stones Throw Records gondozásában jelent meg. Honnan a kapcsolat?
Aloe: Oh No-n keresztül ismertem meg őket, ő a fő kapcsolódási pont. 2002-ben ismertem meg, amikor együtt turnéztunk Európa szerte. A turné után tovább dolgoztunk, készítettünk pár közös felvételt, és végül egy teljes album lett belőle. A Stones Throw hallotta azt az albumot, tetszett nekik, hogy énekelek. Felkértek egy hasonló stílusú maxira. Megcsináltam a maxit, melyet végül egy teljes album követett.
JG: Mindig is énekeltél? Készítettél vokális számokat már az MC-zést megelőzően is, vagy csak később kezdted?
Aloe: Tudod, mindig is énekeltem. És mindig is készítettünk dalosabb számokat, már a korai Emanon cuccokon is. Az Anon & On EP-n ott van például a Runaway, a The Waiting Room-on pedig kifejezetten sokat énekelek: Farewell, She Thinks, a már említett The World Don’t Sing No More. De ezeken felül is volt sok dal, melyeken énekeltem, csak éppen nem jelentek meg. Azonban a szólómon, a Shine Through-n direkt az éneklés volt a cél.
JG: Ha jól tudom, elkezdtetek a következő albumon dolgozni.
Aloe: Igen, bár még csak a koncepción dolgozunk. Nekem is, Exile-nak is vannak ötletei, de a lényeg, hogy teljesen a nulláról indulunk.
JG: Az új album tovább halad az EP és az LP által elindított csapáson? Értem ezalatt, hogy a korai dalaitokat és az EP-t inkább a szokásos hiphop hangzás jellemezte, míg az album kifejezetten sokszínűre sikerült, különböző zenei stílusok és hatások fedezhetők fel.
Aloe: Valószínűleg inkább a Waiting Roomra fog hasonlítani, de ugyanakkor érezhető lesz majd rajta egy nagyon konkrét és direkt hiphop hatás. És míg ez a hatás nagyon erős lesz, ugyanakkor tudatosabb is lesz más zenei stílusok irányában.
JG: Már egy ideje itt turnéztok Európában. Egyik visszatérő téma beszélgetéseim során, hogy mennyire különböző az itteni közönség. Ti mit gondoltok erről?
Aloe: Szerintem nem csak a hiphop más, egyálalán az életfelfogás. Nagyon sok országban, ahol jártunk az emberek egész fital koruktól sokkal aktívabbak politikailag...
Exile: A televízió és a rádió sokkal prominensebb az Amerikaik életében, sokkal inkább meghatározza ízlésüket és a művészetek iránti fogékonyságukat, míg itt az emberek sokkal nyitottabbak, sokkal több őrültséget engednek itt.
Aloe: Szerintem az embereket sokkal jobban befolyásolja és kontrolálja a média, sőt mi több lehiggasztó hatással van rájuk. Nagyon nyugodtak és nem igazán aktívak , inkább csak nézők, mint résztvevők, míg itt Európában inkább résztvesznek az életben és nem csak passzív nézők.
JG: Amikor az USA-ban jártam, én úgy éreztem hogy az emberek nem igazán kritikusak, elfogadják, amit az orruk elé tesznek. Nem igazán kérdőjeleznek meg semmit sem.
Aloe: Így van. De hogy ez mitől van, erre nehéz válaszolni. Gondolom az embereknek kényelmes így. Úgy érzik, az élet így, egyszerűen szép és nem kell változtatni semmin se. De nem is csoda. Ha megnézed, nem volt semmilyen nagy változás az 50-es 60-as évek óta, a polgárjogi mozgalom óta. Mi a probléma manapság? Szerintem kéne egy nagy mozgalom a média szocializációs hatása ellen. Kellene egy mozgalom, mely teljes mellszélességgel vállalja, hogy megváltoztatja a világot, de ez ma már sokkal nehezebb, mert itt már nem a kormányról van szó, hanem nagy vállalatokról, a nagytőke vezet minket, a nagytőke diktál mindent.
Exile: A nagytőke hatalmasabb, mint a kibaszott kormány, úgy értem a pénz hatalmasabb mindennél. A kormány semmit sem ér, mert az emberek simán fejet hajtanak a pénz gonosz akarata előtt.
JG: De nem érzitek úgy, hogy sajnos a gyökereivel szemben a hiphop is ilyené vált? Arra gondolok, hogy a korai időkben és még utána is elég sokáig kifejezetten kritikus volt, amolyan kívülállóként és nagyon is kritikus szemmel figyelte az eseményeket. Szerintetek képes lesz a hiphop újra ilyenné válni?
Aloe: Igen, de csak akkor, ha kikerül a zeneipar kezeiből. És szerintem lassan efelé tartunk. Bár nem gondolom, hogy ez ‘kötelező’, szerintem van még rengeteg más téma. Az a fontos, hogy a hiphop közösség maga legyen kritikus, ettől még a zenénknek nem feltétlenül kell annak lennie. És ha lehetséges bármilyen kritikus párbeszéd, az a zenén kívül legyen jelen. Nem feltétlenül szükséges, hogy a hiphop maga legyen ez a kritika. És bár nagyon sokszor még mindig a fekete CNN, vagy híradó mely beszámol arról, hogy mi történik a közösségeinkben, ezen tovább lehet és tovább is kell lépni, felhasználhatunk más témákat és ötleteket is.
JG: Egy rövid kérdés erejéig térjünk még vissza a ti zenétekhez. Említettétek, hogy fejben már dolgoztok az új albumon, van-e már terv, hogy mikor jelenik meg?
Aloe: Én szeretném szeptemberben a boltok polcain látni, de ez még nagyon sok mindenen múlik. Még az sincs eldöntve, hogy az Emanon vagy Exile albuma jelenik-e meg először.
Exile: Igen, dolgozom egy albumon, Radio lesz a címe, ami csak a rádióból és tv-ből vett hangmintákból készül. A dobok, a basszus, a háttérben kajabáló csávó, minden!
JG: Köszönöm a beszélgetést!
Aloe & Exile: Mi köszönjük és béke!
..
↕
..
emanon: myspace.com/emanonhiphop
aloe blacc: http://www.aloeblacc.com/
myspace.com/aloeblaccmusic
dj exile: http://www.djexile.com/
myspace.com/alexile
↕
the waiting room kritika a pitchforkmedia.com -on
interjú emanon-nal, dj houseshoes-zal és illa j-vel a wordcup tv -n - keresd a chapter 3-t
Exile: Orange megyében, Californiában nőttem fel. Egyedül műveltem a hiphopot, amíg nem talakoztam Aloéval ’94-ben. Volt egy haverja, akit mindenképpen szerepeltetni akartam az egyik mixtapemen, de ő állandóan egy másik MC-ről mesélt, akivel össze kéne állnom. Aztán egyik nap talalkoztunk a Denise-ben, én elkezdtem beatboxolni, ő meg rímelni rá, és azóta is együtt zenélünk.
JG: Mikor kezdtetek az Emanon név alatt zenélni, és egyáltalán mit jelent a név?
Exile: Az Emanon eleinte csak egy vizuális dolog volt, csak egy furcsa név, de vizuális jelentéstartalommal. Emanon egyébként No Name ha visszafelé olvasod. Igazából minket képvisel, ezek vagyunk mi. Az egyik jelentése, vagy legalábbis az egyik jelentése amit előszeretettel használok: no name, az egész nem rólunk szól, hanem a zenéről, a zene az, ami számít.
JG: A minap az Anon & On EP-teket hallgattam, és a What More Can I Say című dal különösen megfogott. Nagyon személyes hangvételű, ugyanakkor komoly, de valahol különös üzenete van. Úgy értem a dal szinte követeli a változást, de ezzel együtt nem helyezném a szokásos – ha használhatom gyüjtőfogalomként – protestáló dalok sorába. Aloe mesélnél kicsit erről a számról?
Aloe: A dal arról a frusztrációról szól, melyet a polgári mozgalmak miatt éreztem. Abban az időben amikor ezt a dalt írtam, nagyon sok barátom csatlakozott különböző mozgalmakhoz, melyek igazából kifejezetten passzívnak tűntek. Mert inább csak dumának tűnt az egész, rengeteg szócsépelés bármiféle cselekvés nélkül. Úgy tűnt mindenki csak összeül, a végtelenségig arról vitáznak, mit akarnak tenni, hogyan akarják megváltoztatni a dolgokat, és csak a dolgok állásáról nyavalyognak. De valójában senki nem csinált semmit. Úgyhogy azt gondoltam, a szarba az egésszel, én személy szerint inkább dalokat írok, élem az életemet, teszem a dolgomat ahogy tudom, ahelyett, hogy koptatnám a számat, hogy ezen meg azon a dolgon kéne vátoztatni. Ehelyett, ha lesz valaha valami változás, akkor én leszek az, aki ezt véghezviszi. Nem fogok csatlakozni egyetlen csoporthoz sem, csak azért, hogy lehessen egy hamis képem, melyben egy csoport tagja vagyok, mert ez az egész nem valós. Érzésem szerint nagyon sok ember csak azért csatlakozik ezekhez a csoportokhoz, hogy összegyűlhessenek és úgy érezhessék, van egy szövetség, egy közösség, ahol a változásról beszélgethetnek, de valójában csak ártanak ezzel az egésszel, mert senki nem csinál semmit.
De a változás fájdalmas folyamat. Te magad is elcsesződhetsz közben, rendőrök megverhetnek, börtönbe kerülhetsz vagy bármi. Nagyon sokan valójában nem veszik komolyan a változást. A dal arról szól, hogy vajon én magam mit tudok tenni, még ha egy olyan csapat tagja is vagyok, akik csak üldogélnek és dumálnak a változásról. Mit tudok én magam tenni, hogy bármi is megváltozzon? Annyit, hogy én magam változom. Így hát én csak magam miatt fogok aggódni. És ha mindenki így tenne, ha mindenki csak magán változtatna, meg lenne rá az esély, hogy a dolgok jobbra forduljanak.
JG: Lenne néhány kérdésem a The Waiting Room-ról, a debüt albumotokról. Azt szeretem benne igazán, hogy egy egésznek érzi az ember. Véleményem szerint manapság a hiphop-ban eltünőben van az egész album, mint koncepció. A legtöbb album nem több, mint egy CD-re összedobált dalok gyűjteménye.
Exile: Tudod, igazán vicces, de több dal is , amely az Anon & On EP-n volt eredetileg az albumon is szerepelt volna. Aztán végül az EP-ből egy kis gyűjtemény lett, ami minket, akkori képzettségünket és gondolatainkat képviselte. A dalok nagyon sokáig készültek és végül csak megjelentettük, bármiféle koncepció nélkül.
Aloe: De az albumot nem úgy raktuk össze, hogy csupán egyik szám a másik után, biztosak akartunk lenni benne, hogy vannak interlude-ok meg átvezetések. Mert azt akartuk, hogy amikor meghallgatod, úgy érezd, hogy nem akarod abbahagyni, már-már nem tudod abbahagyni, mert amikor az egyik számnak vége van, akkor egyszerűen beleúszik a következőbe, és mire az album végére érsz, olyan mintha túl korán lenne vége, és előlről akarod kezdeni. Vágod, amikor egy albumot összeraksz, egy teljes összefüggő munkát kéne összeraknod, úgy, mint amikor egyetlen számot készítesz. Mert amikor egy számot készítesz, nem úgy csinálod, hogy elkezded, aztán megállsz, hogy hopp itt a refrén, aztán kezded elölről, verszak, aztán megállsz, refrén. És egy album ugyanilyen, egy teljes történet, egyetlen történet egy darabban. Nem egy tv sorozat, „folyt. köv.” holnap; egy munkáról van szó, egy egybefüggő műalkotásról.
JG: Szóval az album egy nagy összefüggő zenemű, mégis szeretném kiemelni a The World Don’t Sing No More végén található skiccet, melyet George W. Bush beszédeiből vágtatok össze, gyakorlatilag egy új beszédet készítve, melyben többek között minden országot megfenyeget, hogy jobb lesz, ha sosem packáznak a Bush kormánnyal, és hogy 4 nukleáris robbanófejjel fogja megajándekozni Amerika összes gyermekét. Extra vicces lett szerintem a dolog, de ugyanakkor ilyesztően valósan hangzik...
Exile: Ha azt nézzük, hogy Bush mit művelt a világgal, a hazudozását, csak hogy elérje, amit el akar érni, úgy gondoltuk, megmutatjuk, ki is ő valójában. És ki lenne erre alkalmasabb, mint maga az elnök?
JG: Aloe, Shine Through című szóló lemezed a Stones Throw Records gondozásában jelent meg. Honnan a kapcsolat?
Aloe: Oh No-n keresztül ismertem meg őket, ő a fő kapcsolódási pont. 2002-ben ismertem meg, amikor együtt turnéztunk Európa szerte. A turné után tovább dolgoztunk, készítettünk pár közös felvételt, és végül egy teljes album lett belőle. A Stones Throw hallotta azt az albumot, tetszett nekik, hogy énekelek. Felkértek egy hasonló stílusú maxira. Megcsináltam a maxit, melyet végül egy teljes album követett.
JG: Mindig is énekeltél? Készítettél vokális számokat már az MC-zést megelőzően is, vagy csak később kezdted?
Aloe: Tudod, mindig is énekeltem. És mindig is készítettünk dalosabb számokat, már a korai Emanon cuccokon is. Az Anon & On EP-n ott van például a Runaway, a The Waiting Room-on pedig kifejezetten sokat énekelek: Farewell, She Thinks, a már említett The World Don’t Sing No More. De ezeken felül is volt sok dal, melyeken énekeltem, csak éppen nem jelentek meg. Azonban a szólómon, a Shine Through-n direkt az éneklés volt a cél.
JG: Ha jól tudom, elkezdtetek a következő albumon dolgozni.
Aloe: Igen, bár még csak a koncepción dolgozunk. Nekem is, Exile-nak is vannak ötletei, de a lényeg, hogy teljesen a nulláról indulunk.
JG: Az új album tovább halad az EP és az LP által elindított csapáson? Értem ezalatt, hogy a korai dalaitokat és az EP-t inkább a szokásos hiphop hangzás jellemezte, míg az album kifejezetten sokszínűre sikerült, különböző zenei stílusok és hatások fedezhetők fel.
Aloe: Valószínűleg inkább a Waiting Roomra fog hasonlítani, de ugyanakkor érezhető lesz majd rajta egy nagyon konkrét és direkt hiphop hatás. És míg ez a hatás nagyon erős lesz, ugyanakkor tudatosabb is lesz más zenei stílusok irányában.
JG: Már egy ideje itt turnéztok Európában. Egyik visszatérő téma beszélgetéseim során, hogy mennyire különböző az itteni közönség. Ti mit gondoltok erről?
Aloe: Szerintem nem csak a hiphop más, egyálalán az életfelfogás. Nagyon sok országban, ahol jártunk az emberek egész fital koruktól sokkal aktívabbak politikailag...
Exile: A televízió és a rádió sokkal prominensebb az Amerikaik életében, sokkal inkább meghatározza ízlésüket és a művészetek iránti fogékonyságukat, míg itt az emberek sokkal nyitottabbak, sokkal több őrültséget engednek itt.
Aloe: Szerintem az embereket sokkal jobban befolyásolja és kontrolálja a média, sőt mi több lehiggasztó hatással van rájuk. Nagyon nyugodtak és nem igazán aktívak , inkább csak nézők, mint résztvevők, míg itt Európában inkább résztvesznek az életben és nem csak passzív nézők.
JG: Amikor az USA-ban jártam, én úgy éreztem hogy az emberek nem igazán kritikusak, elfogadják, amit az orruk elé tesznek. Nem igazán kérdőjeleznek meg semmit sem.
Aloe: Így van. De hogy ez mitől van, erre nehéz válaszolni. Gondolom az embereknek kényelmes így. Úgy érzik, az élet így, egyszerűen szép és nem kell változtatni semmin se. De nem is csoda. Ha megnézed, nem volt semmilyen nagy változás az 50-es 60-as évek óta, a polgárjogi mozgalom óta. Mi a probléma manapság? Szerintem kéne egy nagy mozgalom a média szocializációs hatása ellen. Kellene egy mozgalom, mely teljes mellszélességgel vállalja, hogy megváltoztatja a világot, de ez ma már sokkal nehezebb, mert itt már nem a kormányról van szó, hanem nagy vállalatokról, a nagytőke vezet minket, a nagytőke diktál mindent.
Exile: A nagytőke hatalmasabb, mint a kibaszott kormány, úgy értem a pénz hatalmasabb mindennél. A kormány semmit sem ér, mert az emberek simán fejet hajtanak a pénz gonosz akarata előtt.
JG: De nem érzitek úgy, hogy sajnos a gyökereivel szemben a hiphop is ilyené vált? Arra gondolok, hogy a korai időkben és még utána is elég sokáig kifejezetten kritikus volt, amolyan kívülállóként és nagyon is kritikus szemmel figyelte az eseményeket. Szerintetek képes lesz a hiphop újra ilyenné válni?
Aloe: Igen, de csak akkor, ha kikerül a zeneipar kezeiből. És szerintem lassan efelé tartunk. Bár nem gondolom, hogy ez ‘kötelező’, szerintem van még rengeteg más téma. Az a fontos, hogy a hiphop közösség maga legyen kritikus, ettől még a zenénknek nem feltétlenül kell annak lennie. És ha lehetséges bármilyen kritikus párbeszéd, az a zenén kívül legyen jelen. Nem feltétlenül szükséges, hogy a hiphop maga legyen ez a kritika. És bár nagyon sokszor még mindig a fekete CNN, vagy híradó mely beszámol arról, hogy mi történik a közösségeinkben, ezen tovább lehet és tovább is kell lépni, felhasználhatunk más témákat és ötleteket is.
JG: Egy rövid kérdés erejéig térjünk még vissza a ti zenétekhez. Említettétek, hogy fejben már dolgoztok az új albumon, van-e már terv, hogy mikor jelenik meg?
Aloe: Én szeretném szeptemberben a boltok polcain látni, de ez még nagyon sok mindenen múlik. Még az sincs eldöntve, hogy az Emanon vagy Exile albuma jelenik-e meg először.
Exile: Igen, dolgozom egy albumon, Radio lesz a címe, ami csak a rádióból és tv-ből vett hangmintákból készül. A dobok, a basszus, a háttérben kajabáló csávó, minden!
JG: Köszönöm a beszélgetést!
Aloe & Exile: Mi köszönjük és béke!
..
↕
..
emanon: myspace.com/emanonhiphop
aloe blacc: http://www.aloeblacc.com/
myspace.com/aloeblaccmusic
dj exile: http://www.djexile.com/
myspace.com/alexile
↕
the waiting room kritika a pitchforkmedia.com -on
interjú emanon-nal, dj houseshoes-zal és illa j-vel a wordcup tv -n - keresd a chapter 3-t
No comments:
Post a Comment